Hoka Clifton 10 – egy beszámoló 10 felületről, 25.000 kilométerről és egy triatlonról

Amikor Thassoson vagy, nem kérdés, hogy viszed-e a futócipőt – természetesen viszed, és szinte le sem veszed. És ha épp az új Hoka Clifton 10 van rajtad, akkor vétek lenne nem munkára fogni. Nekem szerencsém (vagy megérzésem?) volt: egy olyan hétbe csöppentem, ahol minden volt – napfelkelték, naplementék, emelkedők, lejtők, vizes és száraz homok, sziklák, forró aszfalt, és… egy futás a tengeren át. Igen, tényleg a tengeren. 🤭 Nem átvitt értelemben.

De mielőtt elmesélem, milyen volt velük futni 10 különböző felületen, elérni a 25.000. futott kilométert, és részt venni Carmen első triatlonján, nézzük meg, mivel dicsekszik a Hoka ennél az új modellnél. Spoiler: tényleg van mit mondani.

Mi új a Hoka Clifton 10-ben – és mit lehet valóban érezni

1. Magasabb drop: 8 mm

A Clifton 9-hez képest (ami 5 mm volt), ez olyan érzés, mintha finoman előre lökne – különösen lejtőn, amikor begyorsulsz. Nem tolakodó, inkább csak súgja: „gyerünk, egy kicsit még.” Nem hiányzik belőle a karbonlemez, mégis van benne egyfajta „tanult visszarúgás” – egy visszafogott, rugalmas érzet, ami válaszol a lépésre, de nem dob ki, mint egy rakoncátlan ló.

2. Magasabb és puhább talp

42 mm hátul, 34 mm elöl – azaz a párnázottság ott van, szépen becsomagolva. Nem süppedsz bele, de nem is üt vissza. Olyan érzés, mintha egy hétköznapi cipő lenne, ami bármikor kész szaladni is. Vagy ahogy én mondanám: egy kis párna, amivel még kerítést is tudnál ugrani, ha nagyon muszáj. 😁

3. Új felsőrész (Jacquard Knit anyagból)

Rugalmas, jól szellőzik, és ami nekem különösen tetszett: még a görög napsütés maximumán sem melegedett be. A lábfej rögzítése remek, főleg az új dupla fűzőrendszerrel (a nyelv egyáltalán nem mozdult el, még meredek lejtőkön sem). A láb fixen ül, bárhogy is mozogsz.

4. Stabilitás: Active Foot Frame™ + MetaRocker™

Nem egy „korrigáló” cipő, de természetes stabilitást ad. Szabad fordításban: amikor vizes sziklákon futsz, nem azon gondolkodsz, hogy elcsúszol-e – hanem azon, miért nem csúszol el. Főleg ha Thassoson futsz, és úgy veszed a kanyarokat a parton, mint egy helyi kecske. A MetaRocker (a talp enyhén ívelt kialakítása) gördülékeny átmenetet ad sarokról lábujjra – simább érzés, mint az előző modellekben.

1. A 10 felület tesztje – egy szigeti körfutás, útvonal nélkül

Az első komolyabb futásom a Clifton 10-ben reggel történt, Thassos legkedvesebb részén, Skala Rachoniounál. Onnan indultam, ahol megszálltunk: egy mesebeli kis házikó az olajfák között. A fűről indultam – pont úgy, mint azokban a reklámokban, ahol a zen emberek mezítláb futnak. 🤣 Csak hogy én épp az új Cliftonben voltam – és örültem is neki, hogy az volt rajtam.

A fű után jött egy földút, majd aszfalt. Az első benyomásaim? A cipő jól tartja a lábat, stabil érzést ad, és a járásból futásba való átmenet annyira sima, hogy szinte el is felejted, hogy új cipő van rajtad. Nem olyan agresszív, mint egy karbonlemezes cipő, de van benne valami – egyfajta természetes, finom lendület, mintha azt mondaná: „gyerünk, menni fog.”

Az olajfák között futottam tovább Skala Rachonioun, egészen a szívemnek kedves helyig: Blue Lake. Egy vízfelület, ami néha tengernek tűnik, máskor tónak – attól függően, hogyan fúj a szél, és mennyire nyugodt a víz. Ott egészen a fa stég végéig futottam, élveztem a napfényt, majd továbbmentem a homokban – először nedvesben, aztán szárazban – mint egy szabad gyerek. Olyan helyeken futottam, amik nem az én gyerekkoromból valók, de mégis otthon éreztem magam bennük.

Az olajfaligetek között vezetett az utam a Gorgona nevű tavernáig, amit egy apa és a fia vezet – a fiú az a típus, aki minden mondatot azzal zár, hogy „my friend”. Zárva volt, de úgy futottam át ott, mintha egy naplóoldalon lépnék át: eszembe jutott, amikor rántott töltött cukkini virág ettünk ott, és minden falat után megnyaltam a szám szélét. Futottam, és azon gondolkodtam: vajon hány Clifton modellben futottam már erre? Lehet, hogy ez a harmadik? Vagy már a negyedik?

Innen a tengerparton futottam tovább: homokon, fűcsíkokon és kavicson át a kikötőig. Repedezett, idő rágta beton – a só és az évszakok formálták. A csónakok mellett futottam el, fejben már új történeteken járva, és nem is lassítottam.

Aztán megláttam egy nénit kijönni egy ösvényről, a tenger mellett. A kíváncsiság odavitt. Egy körülbelül egy kilométer hosszú földút volt, tele fenyőtűkkel, és egy kis fahíddal. Az erdőben a cipő hibátlanul viselkedett. A talp megbirkózott bármilyen tapadással, és a cipő annyira sem zavart, hogy egy pillanatra is gondoljak rá – ami nagy dicséret.

Az erdőből közvetlenül házak udvarán át jutottam ki, egy meredek, betonozott útra. Ott komolyabban is próbára tettem a stabilitást és a felfelé vezető válaszképességet – és igen, helytállt. Még ha „kissé kiköptem is a tüdőm”, ahogy növeltem a lépésszámot (vagy ahogy Flabio, a kubai edzőm mondaná: cancendia 😋), a cipő nem akadályozott. Sőt, inkább diktálta az ütemet.

A lejtőn le Pachis felé, elengedtem a lábam. Sebesség, kanyarok, virágzó pipacsok, pár gyors fotó – majd… egyből lefelé a trailen, fenyők között, elhaladva a Pefkospilia Tavernáig – ahol fejben már garnélás tésztáról és muszakáról álmodoztam.

Innen, ahelyett hogy megálltam volna – ahogy szoktam –, eszembe jutott egy rész, amit eddig csak úszás közben láttam. Egy ösvény a sziklák között, amit csak lentről lehet látni, és úgy tűnt, gyalog járhatatlan. De most, felfedező kedvvel és Cliftonben, azt mondtam: nézzük meg, mi lesz belőle.

És mit ad isten – járható volt. Hoppá-toppa a sziklákon, meredek lejtőkön, koncentrációt igénylő szögekben. Helyi kecskéknek való terep, nem országúti cipőknek. És mégis… a Clifton 10 állta a sarat. A talp – bár alapvetően aszfaltra készült – úgy kapaszkodott a kövekbe, mintha a thassosi nindzsakecskék trenírozták volna a sziklákon. A tapadás hibátlan volt – még akkor is, amikor a lejtő 45 fokos volt, a sziklát pedig sós víz és szél koptatta – olyan kombináció, amitől durván érdes lesz a felszín.

Úgy éreztem magam, mint egy helyi kecske – boldogan és magabiztosan. Nem véletlen, hogy a görögök szerint az ő kecskéiknek hegymászó diplomájuk van.

Átmásztam a dombon, majd újra fel és le aszfalton. Felfelé megint meglepett az a visszafogott rugalmasság – ez nem egy robbanékony cipő, de van benne „élet”. Pont annyi, amennyi egy napi futáshoz, bármilyen terepen, pont elég.

És mivel a drón alig bírta tartani a tempót a szélben, egy ördögi ötlet jutott eszembe: vajon lehet ezekben vízen futni? 🤣

És akkor… a tengeri futás 😄

Tudtam egy helyet Gorgona és a Blue Lake között, ahol néha sekély a víz, és az alja nem az a szúrós sziklatípus, hanem simább kő vagy kavics. Kilőttem, mint egy rakéta a kikötőn, majd a vizes homokon a tengerparton, el a Gorgona mellett. Olyan helyeken futottam, amik most még üresek voltak, de egy hónap múlva már hemzsegnek majd a turistáktól.

Maradtam a homok és a kavics mellett, egészen az Arriba Beach-ig, ahol megtaláltam, amit kerestem: sekély, viszonylag sima víz. És onnan… bele, egyenesen, mint egy rakoncátlan kisgyerek az ünneplő cipőjében – egyenesen a tengerbe. 😂

Mit mondjak… a drón mindent rögzített. Nem mondanád meg, hogy több mint hét éves vagyok.

Pedig a dolog teljesen komoly volt. Valaki kommentelte is, hogy „ez a vízen futás biztos csak reklámfogás.” De az igazság az, hogy én tényleg úgy tesztelem a cipőket, ahogy használom is őket. Nem ez volt az első alkalom, hogy vizes cipőben futottam. Az Ultrabalatonon, tavaly, elkaptam egy órán át tartó özönvizet, majd még két órán át kellett futni a frissen kialakult tócsákon keresztül. Nem kerülgettem, nem ugrottam át – átmentem rajtuk, mint… egy pocsolyán.

Szóval igen – játéknak tűnt, de tényleg kíváncsi voltam, hogyan viselkedik a cipő, ha teljesen átázik. Mert egy dolog az eső – de a tenger, na, az már más tészta. 😁

A válasz? Jól. Compressport v4.0 Ultralight Run Low zoknival (igen, az a fekete, amire Oana azt mondta, hogy ejtőernyősnek nézek ki benne 🤣), meglepően gyorsan megszáradt. Először csak kicsorgott a víz, aztán az anyag magától kiszellőzött. Két kilométerrel később, a napon és szélben, már el is felejtettem, hogy a cipőm vizes volt.

Egy kis barát a végére

A futásom a Lykos taverna közelében ért véget – ott ettem életem egyik legpuhább polipját. De az igazi zárás nem ez volt, hanem a találkozás a kedvenc szamárlányommal – egy kisasszony, akivel évek óta barátságot ápolok. Szereti, ha simogatják, szeret elbeszélgetni, és úgy rágja a répát, mintha metronóm lenne az állkapcsában.

Általában hozok neki répát, mint egy rendes barát. Most viszont… csak a fiatalabb példány volt nálam. 😂

Megsimogattam, mondtam neki, hogy visszajövök. És megtartottam a szavam.

📍 Összesen ezeken a felületeken futottam: fű, föld, aszfalt, beton, nedves és száraz homok, fahíd, kavics, szikla, fenyőtűs ösvény és… víz. Oké, nem teljesen a vízen, de hé – ez a tizedik felület, és jól hangzik a címben. 😏

25.000 kilométer és egy kis veszekedés a pulykákkal 😄

Amikor rájössz, hogy az elmúlt tíz évben lefutottál 25.000 kilométert, két lehetőséged van: vagy készítesz egy képet egy lufival, és posztolod az Instagramra, vagy csendben futsz egyet – olyat, amiben benne van minden, amit szeretsz: hegy, erdő, domb, és egy kis abszurd. Én az utóbbit választottam. És pulykákat. 😂

Naplemente környékén indultam, egy klasszikus útvonalon: Rachoni felé, arra a kis dombra kúszó görög falura, ahol régen a helyiek a telet töltötték, hogy távol legyenek a tengertől, és nyáron leköltöztek Skala Rachoniba, halászni és élni a szezonéletet. A naplemente olyan volt, amitől megállsz ok nélkül – vörös ég, hosszú felhőcsíkokkal, mintha az ég akarna jelezni: különleges futás jön.

Az útvonal maga, mint egy szelet görög élet: sík aszfalttal kezdődik, jön egy 5 km-es emelkedő, ami a végén rendesen megmutatja a foga fehérjét, majd jutalomként egy szerpentines lejtő következik – mint egy vidéki hullámvasút.

Az ötödik kilométernél, pont a csúcson, újra találkoztam azokkal a pulykákkal, akikkel előző nap biciklitúrán veszekedtem. Harcias „glugy-glugy”-val köszöntöttem őket, és hangosabban válaszoltak, mint vártam. Lett is belőle egy jó kis szóváltás – olyan, amit csak egy eufóriában futó ember és pár félvad pulyka tud produkálni.

És épp ott, a komikus hangzavarban rezgett meg az órám: 25.000. kilométer. Nem is terveztem, mégis tökéletes pillanatban jött – domb, naplemente, pulykák, nehéz lélegzet és egy különös belső csend, a külső zaj ellenére. Mosolyogtam. Nem lehetett másképp.

Számomra szimbolikus volt. Nem volt semmi nagy szám körülöttem – csak én, néhány sértődött pulyka és egy görög domb. De a lábamon egy olyan cipő volt, ami már mindent kibírt: szikla, homok, beton, part, emelkedő, lejtő, és most… egy mérföldkő.

The Rockets: egy triatlon, két Clifton és az utolsó hely – dicsőséggel 😁

Az a szombat Thassoson nem a távokról vagy a tempóról szólt. Hanem a csapatról. Carmen első triatlonjáról. Arról, hogy együtt éltük meg. Mi ketten – és egy pár Clifton 10, ami már hozzászokott a történetekhez. Ő pedig, ironikus módon, Clifton 9-ben volt. Már-már olyan volt, mint a Cliftonok csatája.

A sprint váltóra neveztünk: 800 méter úszás (amit én csináltam), 20 km bicikli (Carmen tekert fel Gioláig, kb. 10 km emelkedő, aztán vissza), és 5 km futás (amit együtt futottunk le). A csapatnevünk: The Rockets. Csakhogy a mi rakétáink inkább lassú léghajók voltunk, mint rakéták. De a célba éréskor széles mosollyal, a nézők tapsa mellett futottunk be. 😍 A váltóversenyen pedig… első helyen végeztünk – mert mi voltunk az egyetlen csapat. Részletkérdés. 🤣

A futás egy körpályán zajlott, aszfalt és homok keverékén. Nem éppen ideális tempóra, de tökéletes volt egy vasárnapi hangulatú, kevert terepes cipőteszthez. Nem mintha vasárnap lett volna, de úgy éreztük. 🤪 És itt is azt tették a cipők, amit a legjobban tudnak: nem zavartak.

Aszfalton simák és puhák voltak, de nem vették el az irányítást. Homokon – hát, csodát nem tettek (semmi sem tesz csodát homokon), de jó egyensúlyt tartottak stabilitás és mozgásszabadság között. Ami tetszett: nem volt az a „nehéz” érzés, amit egyes túlpárnázott cipők adnak instabil felületen. És főleg: egy szem homok sem jutott be.

Carmen mellettem futott, mosolygott, a nézők biztatták. Én ránéztem, és örültem, hogy ott vagyunk. Nem egy valódi versenyen, hanem teljes szívvel jelen – együtt. Ő a 9-esben, én a 10-esben. Egy kis Hoka-család. Két generáció, együtt futva ugyanabba a célba, lépésről lépésre, ritmusban – és ami a legfontosabb: örömmel.

4. Összegzés

A Clifton 10 nem az a cipő, ami elsőre lenyűgöz. Nincs benne karbonlemez, nem ígér világcsúcsokat, és nincs hozzá ordító reklámkampány. De tudod, mi van benne? Egyensúly. Tartás. Ez az a cipő, amivel lefuthatsz egy maratont, de ugyanúgy elsétálhatsz benne a tengerparton. Mehetsz vele triatlonra vagy csak bevásárolni. És ami a legfontosabb: úgy viselheted, hogy nem is érzed – mégis ott van, amikor igazán számít.

Ez az a „mindenre jó” cipő – de nem abban a szomorú értelemben, hogy semmiben sem kiemelkedő. Nem olyan, mint egy négyévszakos gumiabroncs. 😂 Inkább olyan, mint egy jó barát: nem hagy cserben, amikor nehéz, de nem akarja elvenni a reflektorfényt, amikor jól megy. Sokoldalú, kényelmes, amikor arra van szükséged, és meglepően játékos, amikor bele akarsz gyorsítani. Egyértelmű: ez több, mint egy sima „10-es frissítés”.

Viseltem sziklán, homokon, vízben, ösvényen és forró aszfalton. Fontos pillanatokban futottam benne – és talán pont ezért érzem, hogy ez a cipő már része a történetemnek. Nem egy új modell – hanem a Clifton 4-től induló, máig tartó utam természetes folytatása.

Jó edzéshez, jó versenyhez – meg bogrács után is simán vállalható 🤪

Persze, ha amatőr futókról beszélünk. De nekünk – akik időnként egy-egy gondolatot is elindítunk futás közben, nem csak a kronométert – nekünk pont ez kell. 💙