Más szemszögből: Hoka Mafate X – három meglepetésekkel teli futás után Thasszos szigetén – kecskék, kígyók, megmentett drónok, gélek helyett desszertek és komoly terepfutás vízen és szárazon
Alig vártam, hogy visszatérjek Thasszosra. Sokak számára ez a sziget csak egy üdülőhely türkizkék tengerpartokkal. Nekem viszont ez az a hely, ahol a kaland, a játékosság és a gyermeki lelkesedés találkozik az edzésekkel és azokkal a futós történetekkel, amik mélyen megmaradtak a szívemben. Itt éltem meg két "hazai" Ironman-versenyt, itt találtam meg a legkülönösebb, mégis legjobb görög süteményeket, és itt ismerkedtem meg kecskékkel, pulykákkal, öreg olajfákkal és olyan ösvényekkel, amikre csak a helyiek mernek rálépni.
Valahányszor Thasszosra érkezem, érzem, hogy nincs határa annak, mit fedezhetek fel. Ez az egyetlen hely, ahol a sok aszfalton futás után ki tudok pattanni az ágyból, és rögtön egy improvizált útvonalat alakíthatok ki az öreg olajfák között, a tengerparton vagy bárhol, ahol a világ elfeledett ösvényei kanyarognak. Most azonban nem csak a futás öröméért jöttem, hanem egy konkrét céllal: ki akartam próbálni a Hoka Mafate X-et – egy olyan cipőt, amiről már sokféle véleményt hallottam, de tényleg komoly terepen, nem csak lazán a parkban akartam tesztelni.
Három teljesen különböző futást csináltam, mindegyiknek megvolt a maga hangulata: az egyik porral, kanyargókkal és háziállatokkal a pályán, a másik egy kemény emelkedő Kazavitiban, a harmadik pedig a tengerparton, sziklákkal, vízzel és egy drón megmentésével fűszerezve. Nem vagyok terepfutó szakértő, de tudom, milyen, amikor egy cipőt valóban próbára tesznek, igazi körülmények között, mindenfajta finomkodás nélkül, nem csak kirakatnak. Szóval, ha szeretnél egy "terepre kirobbanó" tesztet olvasni, tele mindenféle kalanddal, akkor jó helyen jársz.
A Hoka Mafate X-ről
Cipő típusa: terepfutó, változatos terepre – nem a városi sétákhoz.
Súly: kb. 340 gramm (42 2/3-as méret). Nem könnyű, de nem is vaskos. Futás közben könnyednek érzed, nincs olyan érzés, mintha bakancsban futnál, még 20 km után is, köveken és homokon.
Drop (saroktól orrig magasságkülönbség): 8 mm – vagyis a láb természetes helyzetben van, anélkül hogy kényszerítené a bokát. Nagyon jó stabilitást és sebességet ad lefele futáskor.
Talp vastagsága (stack): 48 mm hátul, 41 mm elöl – vastag talp, tökéletes ütéscsillapítás kő, gyökerek és erdei utak esetén. Nem érzed minden apró kavicsot, de nem is ugrálsz úgy, mint egy párnával a lábad alatt.
Külső talp: Vibram® Megagrip. Nagy név, de komolyan: nem csúszik sem vizes kövön, sem sáros terepen. A tapadás tényleg számít, nem csak a reklámokban.
1. történet – Olajfák között, kanyarok és egy kígyó találkozása (Tapadás és stabilitás)
https://youtu.be/sIGyFGaX_LQ
Alig vártam, hogy lefussam az első edzést Thasszoson. Egy nappal előtte érkeztem, és már úgy izgultam, mintha hangyák másznának a cipőmben. Nem először keltem fel hajnalban azzal a vággyal, hogy egyből fussak a szállodától, de itt, Skala Rachoniou és Skala Prinos között minden másként hat. Csak száz méter aszfalt kell, hogy bemelegítsem a bokáimat, aztán már egy másik világban vagyok: öreg olajfaligetek között, földutakon, amiken csak mezőgazdasági gépek vagy nagyon régi autók mennek.
Az út az öreg olajfák között kanyarog, mindegyiknél ott az öntözőcső a gyökerek körül, mintha egy improvizált hulahopp-karika lenne. Körülöttem csak por, füge, nedves fű és a helyi kecskék, akik úgy vágnak át előttem, mintha otthon lennének (és tényleg azok). A csendet néha megtöri egy-egy eltévedt juh "bömbölése" vagy a kecskék nyakán csengő csilingelése.
A térképre hagyatkozva futok, de az nem sokat segít: a GPS útvonal hirtelen véget ér, és egy száraz mederhez érek, majd újra fiatalabb olajfák közé keveredem – pont olyan vagyok, mint ők, egy kis gyermeki lelkesedéssel. Elhaladok egy kis templom mellett, az emelkedők egyre meredekebbek lesznek, de van kedvem, és a tapadás is maximális – nélküle tuti káromkodásokkal teli lenne az út.
A harmadik kilométernél egy hulladéklerakóra bukkanok – kellemes plusz illat! Aztán hopp, vissza a képeslapra illő tájra. Negyedik kilométer körül az emelkedő komolyra fordul, homok és éles kövek váltakoznak – igazi próba a türelemnek és a bokának. A cipők szó szerint hozzátapadtak a talajhoz. Bármerre léptem, ott maradt a talpam, mintha odaragasztották volna. Nem túlzás – nem reklám, hanem az igazság egy olyan futótól, aki már látott "csak száraz terepre jó" cipőket is.
Az emelkedő közepén egy méretes kígyó tűnt fel. Nem álltam szóba vele, inkább úgy döntöttem, hogy felveszem a sebességet, mint Road Runner – bip bip, porfelhőt hagyva magam mögött, hogy a kígyó meglepődjön. Azon gondolkodtam: lám, a Mafate X nem csak stabilitást ad, de a sebesség szerelmeseinek is kedvez.
Épp kezdtem sajnálni, hogy otthon hagytam a botokat, szerencsére az emelkedő pont időben enyhült, és egy fenyves tisztásra értem (az a friss fenyőillat valami csoda a léleknek), ahol megpihenhettem, és szó szerint éreztem, hogy nem állok meg, amíg ki nem fogy a kulacsomból a víz.
A lejtő más világ. Thasszoson a lefelé vezető meredek ösvények mintha kifejezetten azért vannak, hogy a térdeidet és a cipőidet teszteljék. Itt a Mafate X igazán meglepett: egy pillanatra sem éreztem, hogy elveszítem az irányítást, akár kövön, akár porban vagy homokban futottam. Maximális tapadás minden talajon, akár száraz, akár nedves volt a terep, és amikor váltani kellett a ritmust, a cipők mindig kitartottak mellettem. Egyetlen egyszer sem csúszott ki a lábam, pedig tudjuk, hogy lefelé én nem vagyok épp a legfinomabb mozgású futó. Röviden: ha felfelé olyan vagy, mint egy kecske, lefelé nem válhatsz krumplivá.
Rachoniban egy olyan utcába keveredtem, amit korábban sosem láttam: apró házak, virágokkal teli kertek, egy kis sziget, ahol az idő mintha megállt volna. Még egy csaphoz is eljutottam, ami sajnos nem adott vizet (ez az egy futó karmája, aki nem hozott magával géleket), úgyhogy inkább a lehető leggyorsabban indultam vissza Skala Rachoni felé, a kedvenc kávézómba. Portokalopita – az a görög narancsos, szirupos sütemény, pont annyira édes, amennyire kell – és egy ristretto. Egyből úgy éreztem, hogy visszatértem az életbe.
Az utolsó kilométerek már közvetlenül a tengerparton, a napfény alatt teltek, nedves és száraz homok között, egy kis vízben futkározva, hogy megnézzem, milyen gyorsan száradnak meg a cipők. Válasz: nagyon gyorsan. Alig volt időm unatkozni, máris száraznak éreztem őket, mintha meg sem áztak volna.
Végül, amikor visszaértem a szállodába, összegeztem a tapasztalatokat: 20 kilométer terepfutás, egyetlen esés nélkül, se bőrkeményedés, se bosszúság. Pont aznap, amikor elértem a 20.000 Facebook-követőt, ezek a cipők minden elvárásomat teljesítették: beton tapadás, stabilitás fel- és lejtőn, kényelem hosszú távon, nulla üres marketing. Röviden, az első igazi teszten ezek a cipők megadták az okot, hogy újra felvegyem őket a következő őrületre is.
2. történet – Kazaviti, a komoly emelkedő és az otthon felejtett botok (Amortizáció, támasz és bátorság terepen)
Korán kelek, tele energiával, hogy nekivágjak a hegynek – ez a Mafate X második napos tesztje. Ezúttal nem a szállásról indulok, hanem kocsival megyek Kazavitibe, abba a faluba, ami mintha egy másik korszakból maradt volna itt: kőházak, árnyas teraszok, hegyi levegő, és olyan éttermek, ahol a legjobb bárányfejlevesről mesélnek Thasszoson. Idén sem ettem, de sebaj, más terveim vannak.
Előkészítem a hátizsákom, előveszem a botokat… és itt kezdődik a bohózat. Úgy nézek rájuk, mintha soha nem láttam volna még összecsukható botot – még YouTube-tutorial sem segít, mert a telefonom megszakadt 😂. Elfelejtettem befizetni a számlát, bár előző este a hotel wifi-jén próbáltam megcsinálni, de nem aktiválódott újra. Egy kis szorongás fog el: hogy merjek-e elindulni bot nélkül és telefon nélkül a hegyre? Na, végül megoldom a helyzetet, nem hagyom, hogy pár bot meg egy elérhetetlen jel megrettentsen! 🤭
Az első 500 méter bemelegítés: kockakő, repedezett beton, emelkedő rögtön az elején. Elkezd beindulni a hangulatom, rájövök, hogy itt nincs helye semmi finnyáskodásnak – Kazaviti mindenből ad egy keveset: finom homok, por, kövek, szarvasmarha-bombázások (úgy tűnik, egyik sem puhítja meg a talpamat 😂). A növényzet változatos, a cserjéktől a fenyőkön át a napszítta fűig, minden adott az igazi terepfutáshoz.
Az emelkedő 200 méterről majdnem 900 méterre visz fel. Kanyargós út, mintha a sziget meg akarná mutatni, milyen kicsik vagyunk. A völgy és a tenger panorámája napsütésben, friss fenyőillat – igazi "off-road" érzés. Amikor elfogy a lendület, pont akkor érkezik egy árnyas fenyőerdő, hűvös és puha talajjal. Itt újra tudok erőt meríteni, és végig tolom az utat a 10. kilométerig, ahogy terveztem.
Vízzel kapcsolatban egyszerű a stratégiám: két kulacs, amikor az egyik üres, fordulok vissza! Nagyon jól működött, bár fölfelé mintha kevesebbet ittam volna, mint lefelé. A nap nem kegyelmez. Szerencsére ott volt az erdő és egy kis eszem, hogy jól gazdálkodjak a folyadékkal.
A lefelé vezető szakasz lehetett a nap legjobb része. Nem felejtettem el a géleket, így a táplálkozásom is rendben volt – az 5. és a 8. kilométernél, majd négyesével ettem őket. Szinte szabadon szaladtam, figyelve minden egyes kőre, tele adrenalinnal. A cipők fantasztikusan teljesítettek: stabilak maradtak a változatos terepen, a párnázás messze felülmúlta az elvárásaimat egy terepcipőtől, nem csúszkáltam, nem volt olyan érzésem, mintha táncolnák a porban vagy a kavicson. Lefelé igazán éreztem, hogy kontroll alatt vagyok, és szinte játszottak a cipők – olyan érzés, mintha ugrálni, irányt váltani és gyorsítani is tudnék anélkül, hogy elveszíteném a talajt a lábam alatt.
Aztán megérkeztem a kocsimhoz, forró voltam, de szerencsére találtam egy csapot jeges vízzel, és néhány jóindulatú darazsat is, akik a részüket kapták – béke, öregem! A futás utáni csend nehezen megfogalmazható érzés volt: tudtam, hogy valami olyat értem el Thasszoson, amit korábban nem; legyőztem a félelmet (nem könnyű telefon nélkül és botok nélkül hegyet futni, főleg ha nem születtél hegyvidéken), és ezt a boldogító érzést, hogy megcsináltam, senki nem veheti el tőlem. Bár imádom a szigetet, még mindig rájövök, hogy mindig van mit felfedezni – és ezek a cipők tényleg segítettek abban, hogy élvezzem a terepet esés nélkül, felfelé és lefelé egyaránt.
Egy ponton furcsa hangot hallottam, ami úgy szólt, mintha egy csörgőkígyó csörgője lenne. Csak egy csörgés volt, de a városi fiú ösztöneim kicsit megijedtek. Óvatosan haladtam tovább, gondolva azokra a terepfutókra, akik olyan nyugodtak az erdőben. Hát, nekem is megvolt a bátorságom pillanata – pont úgy, mint amikor egyszer egyedül futottam Máltán, teljes sötétségben. Örülök, hogy nem hagytam magam elbizonytalanítani, és végigcsináltam. Ez számomra a terepfutás: nem a tökéletesség, hanem az öröm, hogy kilépsz a komfortzónádból minden ügyetlenséggel és meglepetéssel együtt.
Támogatom a terepfutást, de nem teszem, hogy elitnek gondold magad. A Mafate X azok a cipők, amik közel tartanak a valódi természethez – semmi finomság, semmi kifogás. Sajnos nem futnak maguktól. 😂
3. történet – Tengerpart, sziklák, víz és a makrancos drón (Tapadás nedves terepen, vízelvezetés és maximális élvezet)
Az utolsó futás Thasszoson olyan volt, mint egy játékos kaland, pont azon a reggelen, amikor indulnom kellett haza. Olyan kedvem volt, hogy másképp fussak – a tengerparton, egy jól megtervezett útvonalon: Skala Prinos – Skala Rachoni – Pachis – Glyfoneri Beach és vissza. Felhős idő, szél, hűvös levegő, felkavart tenger... pont az a fajta idő, ami inkább kávéra csábít, de engem inkább a "végső teszt" felé hajtott: futás vízen, vizes sziklákon, hogy megnézzem, mennyire tartják a cipők, és én mennyire bírom a játékot.
A Vicky és Papu Beach tavernák után találtam egy sekély vizes részt nagy kövekkel, ahol "majdnem úgy futottam a vízen", nem Jézusként, de elég természetesen, és mindenképp autentikusabban, mint bármelyik "vízálló cipős" reklámban. A hangulat fantasztikus volt: meleg víz, nedves lábak, és a Mafate X úgy tapadt a kövekre, mintha odanőttek volna. A tapadás nedves terepen? Egyáltalán nem aggódtam – egyik kövről a másikra ugráltam, úgy, hogy nem éreztem, hogy szerencsejátékkal próbálkozom. A lényeg, hogy pár méter pancsolás után a cipők szinte olyan gyorsan megszáradtak, mintha azt mondtam volna: "dronázz!"
És a drónról szólva... volt egy adrenalindús pillanat is: megpróbáltam egy felvételt készíteni a levegőből, de a szél keresztbe tett a terveimnek. A drón elszállt a móló túloldalára, és nem találta meg a leszállóhelyét. Szerencsére futó reflexeim beindultak – majdnem derékig érő vízbe gázoltam, és időben megmentettem a masinát. Ez volt az igazi "kövess engem" élmény, nem a távirányítóról!
A futás olyan volt, mint egy mini felfedezőút: letört fákkal, éles sziklákkal, néha homokkal, máskor derékig érő vízzel, miközben egyedül nevettem, mint egy kisgyerek, aki elszabadult a játszótérről. A cipők? Egyáltalán nem csúsztak, sem a vizes sziklákon, sem a homokon, sem a vízben. A vízelvezető háló és a légáteresztő anyag tökéletesen működött: néhány perc pancsolás és futás után szinte semmi sem látszott rajtuk – a száradás elképesztően gyors volt, és a homok sem ragadt bele, mint más modelleknél szokott.
Pachisig és Glyfoneri Beachig úgy éreztem magam, mint egy mesében: csodálkozó emberek ("honnan jött ez a vízből egyenesen?"), én pedig boldog voltam, hogy egyetlen futással össze tudom kötni a terepfutást, a strandfutást és egy kis úszást is. Visszafelé egyre jobb lett az idő, és a végén összegeztem: a Hoka Mafate X nemcsak hegyre való cipő, hanem tengerpartra, homokra, vizes sziklákra és valódi szórakozásra is.
Nem mondhatom, hogy beleszerettem a terepfutásba, de a szabadság, a játékosság és a kaland élménye miatt biztosan vissza akarok még térni. Új útvonalakat fedeztem fel, a cipőket a határukig teszteltem, megmentettem egy drónt, és örültem, hogy egyetlen hólyag vagy bosszúság sem ért – csak a vágy, hogy még többet fussak.
Összegzés: ha szeretnél felfedezni, játszani, vízben és sziklákon ugrálni, a Hoka Mafate X segít, hogy mosollyal a szádban maradj, bármilyen "trükkös" is a terep.
Mi tetszett a Hoka Mafate X-ben:
Tapadás: A tapadás kőre, porra, homokra, földre, vizes vagy száraz sziklákra – komolyan, egyetlen helyen sem csúszott meg a lábam, még a legveszélyesebb helyeken sem. A Vibram Megagrip tényleg azt hozza, amit ígér.
Amortizáció: A vastag talp csillapítja az ütéseket anélkül, hogy erőtlenül éreznéd magad az erdőben. Tudsz meredek lejtőket és emelkedőket futni úgy, hogy nem érzed minden kő minden szélét a talpad alatt.
Stabilitás: Nem repít el minden irányba, még ha csúnyán lépsz is. Különösen lefelé, ahol a terep igazán durva, a cipők végig a helyükön maradnak, nem csúsznak meg.
Vízelvezetés és gyors száradás: Miután vízben, pocsolyában futottál vagy derékig merültél a vízbe véletlenül, nem marad víz a cipőben. A hálós anyag gyorsan szárad, és a homok sem ragad be, mint más modelleknél.
Kényelem: Nincsenek hólyagok, nyomó pontok vagy az az érzés, hogy úszol a cipőben. Biztonságban érzed magad, de nem érzed úgy, mintha bakancsot viselnél. Széles lábra is jó, és normál lábra is kényelmes.
Sokoldalúság: Bármit csinálhatsz bennük – hegyet, erdőt, tengerpartot, sziklát, és ha épp az út az, akkor aszfaltot is. Mind futáshoz, mind játékhoz tökéletesek voltak.
Mi zavarhat (néhány embernek):
Súly: Az ultra-light rajongóknak nem ez a legkönnyebb cipő a piacon (de 20 km terepfutás után sem éreztem hátrányt). Mégis könnyebb, mint a Bondi X.
Keménység: A vastag talp nagyon stabil, de nem annyira hajlékony, mint a sima utcai cipők – ha minden egyes talajegyenetlenséget érzel szeretnél, nem ez a cipő neked.
Kinézet: Nem egy “fashion week” cipő, hanem egy komoly, hegyi megjelenésű darab.
Ár: Prémium kategória, nem számíthatsz akciókra, de tényleg azt kapod, amit fizetsz.
Kinek való a Hoka Mafate X:
Olyan futóknak, akik biztonságot akarnak minden terepen: Ha te is olyan vagy, mint én, és szeretnél hegyen, tengerparton futni, és épségben visszaérni, ez a cipő neked való.
Felfedezőknek, akik ismeretlen utakra merészkednek: Ha szereted elhagyni a térkép végét, és a kaland kezdetét, megbízható társad lesz.
Azoknak, akik kényelmet és védelmet keresnek hosszú távon: Nem érzed a köveket vagy a gyökereket, de nem is érzed úgy, mintha hajóban futnál.
Személyes összegzés – Mit tanultam, mit csinálnék másképp, ajánlás
Három futás Thasszoson, három történet, tíz kis kaland, egy majdnem elsüllyedt drón, két elfelejtett bot és vagy száz kíváncsi kecske – így nézett ki a tesztem a Hoka Mafate X-szel. Ha megkérdezed, mi maradt bennem ebből az élményből, egyszerű: ezek a cipők tényleg ott vannak veled, amikor nehéz, és arra ösztönöznek, hogy még egyszer visszatérj a terepre, csak hogy láss, mit tudnak még.
Nem szerettem bele hirtelen a terepfutásba, de felfedeztem az “akárhol futás” örömét, a félelem nélküli kalandozást, hogy úgy viselkedhetek, mint egy kisgyerek, aki szabadon játszik, anélkül, hogy kilométereket számolnék vagy a tempóra figyelnék. Mit csinálnék másként? Legközelebb biztosan hozok géleket és megtanulom, hogyan kell használni a botokat. De egyébként… semmit nem változtatnék ezen az élményen.
Őszinte ajánlás: a Hoka Mafate X nem a kirakatcipő vagy az insta-lájkokra való. Azoknak készült, akik ki akarnak lépni az aszfaltról, bátorságot akarnak gyűjteni a terepen, nevetni a bakijaikon, és visszatérni történetekkel. Ha szeretnél egy cipőt, ami nem hagy cserben se a vízben, se a meredélyeken, se amikor az út véget ér a térképen… adj neki esélyt.
A futás számomra mindig apropó, hogy új helyeket, embereket és süteményeket fedezzek fel, és hogy formában tartsam magam. Thasszos marad “otthon” ezekhez a kísérletekhez. A Mafate X meg megkapta a visszajáró jegyét a következő kalandra. Talán más szigetekre. Talán hosszabb távokra, ki tudja? A lényeg, hogy menj neki, próbáld ki, és találd meg a saját terepedet.
Halljunk még rólad, egészséges lábakkal és tiszta cipőkkel… legalább a következő pocsolyáig!